Saint-Christophe 2.

Eltelt egy év, megérett az idő újra elzarándokolni St. Christophe-En-Oisan-ba Les2Alpesről. Idén útitársam is akadt Bea (új recepciósunk) személyében. Kivettünk egy nap pihenőt és reggel nekivágtunk az útnak. Pontosítok, reggel 8kor szerettünk volna indulni (a hőség beálta előtt) de a világ Bea ellen fordult, így csak 9:15 fele kezdhettünk utunkat (ébresztőóra kikapcsolt, a bagett megkeményedett, a bolt még nem volt nyitva, a tegnapi biciklis baleset következtében kiderült defektes lett a kerék, gyalog jött a város másik feléből találkozóhelyünkre) Mindennek ellenére jó kedvvel indultunk neki a túrának. Az első 20 percben kibeszéltük a munkával kapcsolatos gondolatainkat, majd megállapodtunk hogy továbbiakban nem beszélünk arról.

Emlékeiteket, hogy felidézzem 6,7 km távolságot kell megtenni hegygerincekre fel-le-fel-le kapaszkodva. A terep könnyű gyaloglós, de hosszú az út. A kétértelmű táblánál (jobbra-balra is St.Christophe) szerettünk volna reggelizni de a mérhetetlen légytömeg elriasztott, így az első kilátóig mentünk és ott fogyasztotta el Bea a reggelijét. Nem sokkal később egy idős házaspár jött felénk, lelkendezve hogy találtak hegyi liliomot és kb. "visszaszaladtak" hogy elkísérjenek minket, megmutatni azt. Mi láttunk már többször ilyen virágot a közeli kilátónál is van, de ők úgy látszik ritkán látnak ilyet mert teljesen el voltak ámulva. Utunk során azon gondolkoztunk vajon St. Christopheból jöttek gyalog, vagy csak L2A-ról sétáltak fel a kilátóhoz. Bárhogy is, szeretnék én is ilyen erőteljes, fiatalos idős néni lenni majd, aki visszaszalad a hegyoldalba megmutatni az ifjú nemzedéknek a csodás hegyi liliomot :)

Íme a hegyi Liliom (a fotó nem a mostani túránkon készült, de beillesztem hogy láthassátok)

Utunk további részében ezen a túrán sem "zavart" más turista. Egyszer előzött meg minket egy fajturista csoport (most aki tudja az nevet egyet) de más nem volt, mi kulturistához méltón lassan bandukoltunk. Előrevetítem mindenkinek, hogy annyira lassan haladtunk hogy 7 órába telt mire elértünk a faluba. De még messze a vége, ne rohanjunk így előre. Szokásos csodás virágos mezők, pillangók áradata vett körbe minket.

Bea építette (dehogyis).

Kellemes sétálós rész után a szikla falhoz értünk, ahol tavaly eltettem a fényképezőgépemet (mivel kapaszkodásra figyeltem). Most elől maradt a gép hisz ketten voltunk, és az út is járt volt már általam. Emlékeztem hogy jönni fog egy rész ami nehéz lesz, nem is csalódtunk. Minden felé köteleket tettek a franciák, ahova nem is kellett volna de egy kb. 20 méteres szinte függőlegesen lejtő tiszta törmelékes részre nem. Halvány gőzünk sincs az előttünk menők, hogy mentek le rajta, de mi itt tényleg megijedtünk. Ha megcsúszik az ember és begyorsul akkor pápá. Először guggolva próbáltunk oldalazva haladni, de nagyon csúszott a kő, semmibe nem tudtuk megvetni a lábunkat. Akkor Bea kitalálta, hogy ne ott menjünk ahol "útnak" tűnik, hanem vágjunk egyenesen át ott, ahol a fű van, hisz ahol fű van, valószínűleg a talaj se csúszik annyira. De a fű vagy egy méteres volt, nem láttuk, hogy alatt gödör van-e, szikla vagy talaj, így inkább leültünk és fenéken araszoltunk lefelé minden erőnkkel a fűbe kapaszkdva (szerencsére erős fű volt). Ígyis az utolsó lépésnél Bea segített nekem, mert nem ért le sehogy sem a lábam a földig (Bea magasabb nálam) és ugrani meg nem mertem, mert fél méterre meg az "út" túloldalán a szakadék volt. Hát átkoztuk a franciákat, ide nem tesznek kötelet, hogy gondolják... Lefotóztuk, de a képen egyáltalán nem látszik félelmetesnek..

A még kellemes, sziklajárós terep:

A fogalmazzunk úgy, az érdekes szakasz:

Ezt ki kellett pihenni, de nagyon. (ebédszünet)

Breki is pihen

Ezután jön a monoton, néhol megcsúszunk, de nem nagyon, végig kavicsosabb vagy éppen térdig érő fűben való bandukolás lefelé, lefelé, lefelé és az ellenkező irányba mint a falu van. Ez mindkét alkalommal végtelenül hosszúnak tűnt. Az idő kezdett melegedni, 12-13 óra fele járunk. Napkrémmel folyamatosan kenjük magunkat, vizünket lassan elfogyasztjuk. A lábam viszket, piros. Okos módon térdigérő nadrágba jöttem, így pont a lábszáram van kitéve a növények és bogarak csipkedésének (elől menve folyamatosan szakítom a pókhálókat is). Mondhatjuk, ez itt az unalmas menetelgetés ideje, itt kilátás sincs nagyon (olyan káprázatos, de azért természetesen gyönyörű). Ekkor szegődik mellénk Ricsi a lepke. A kézfejemre stoppolta magát és vagy 20 percen keresztül utazott rajtam. Nem zavarta, ha mozgattam a kezem, fotóztam, vagy kapaszktam, hosszú (3cm) nyelvével szépen nyalogatta, hűsítette kezemet. Egy kisebb levendulabokorhoz közel tettük, hátha oda szállna a virágokhoz, fel is repült, körbenézett, majd inkább visszajött a kezemre és mentünk tovább.

Ekkor már nagyon melegünk volt. Bea meg is csúszott, így úgy gondoltuk itt az idő pihenésre. Egy kis fa árnyékába próbáltunk bebújni és elővettük másik szendvicsünket. Ekkor Ricsi is tovább szállt, hisz megálltunk, neki pedig biztos dolga volt. Bea, indulás előtt olvasta tavalyi beszámolóm és már tudta nemsokára jön a hűsítő patak, így hamar újra útrakeltünk. És lám ott volt előttünk a patak.. akarom mondani a medre.. kiszáradva. Felnéztünk, kb. 10 méterrel magasabban még nedves volt a szikla, de a lábunk alatt már akárhogy kerestük nemhogy víznek, de nedvességnek sem láttuk nyomát sem. Najó, erőt vettünk magunkon nemsokára jön a falu, ahol van víz. Csodás meglepetésünkre (erre nem emlékeztem) kb. 50 méter múlva ott volt egy újabb patak, amiben már csörgedezett némi víz. Pont elég ahhoz, hogy tetőtől talpig megmosakodjunk benne és kicsit lehűljünk. Fotóink erről nem igen sikerültek (a víz alig látszik, a fejünk nagyon vicces minden képen, engem meg kitakar egy nagy szikla..)

Mint említettem a lábam már mindenhol viszketett, de úgy gondoltam azért csak, mert a növények folyton hozzáérnek, felkarcolták. Viszont a folyónál éreztem, hogy a karjaim is elkezdenek viszketni de rettentően, és egyre vörösebbek. Foltok, allergiás kiütések és amit sose láttam olyan dudorok, mintha kis kukac mászott volna bele, kezdek megjelenni rajta (nem sokkal előtte egy pókot pöcköltem le magamról, lehet netán az csípett meg és így reagáltam, vagy a túlzott napfény, bár be voltam kenve és a napallergia nem ilyen és sose a kezemen jelentkezett.) Azért kezdtem kicsit megijedni, hisz kb. 2 órára voltunk a legközelebbi falutól. Szerencsére egy Zyrtec-et magammal vittem, arra számítva hogy a sok virágtól elkezd viszketni a szemem, így azt gyorsan megettem. Fél órával később már enyhült a kezem, estére pedig már nem látszott semmi. (És el sem aludtam.. Kiderült Bea az ilyen alelrgia elleni gyógyszerektől nagyon könnyen elalszik, így ezen viccelődtünk nehogy elaludjak útköben)

A felfrissülés után újra útrakeltünk. Ekkor jön a második útjelző tábla, amiről kiderül 3,7km-t tettünk meg eddig, és még 3 km hátra van. Itt estem kétségbe anno, hogy folytassam-e vagy lemenjek a szerpentinre, az autóútra, ami alattunk van (Itt mutatja tábla az úton egyedül hogy le lehet térni és Vénosc felé civilizált emberek közé jutni). Ekkor azért Bea is elgondolkozott az élet értelmén, főleg hogy vizünkből már csak 1-1 korty volt. Mondtam neki, hogy itt nem szabad feladni, a falu (Le Puy) az ivóvízzel nemsokára itt van 1,5 km kb. Ekkor már legalább 15 óra volt. Már némán mentünk, az éltető víz lebegett szemeink előtt. Bea megállt, nem bírja tovább, meg kell innia a maradék vizünket. Elfelezzük, megittuk, elfogyott. Megbeszéljük, hogy jó ez a szakasz, mert itt már nem kell kapszkodni, nincs veszélyes rész, csak menni egy ösvényen nagyjából egyenesen, néha kicsit fel néha lefelé, de szimpla sétálás. Ekkorra fárad el az ember annyira, hogy már kikapcsolja az agyát, eljutottunk a célunkhoz, hogy nem gondol egyikünk sem a munkára (tényleg) és semmi másra sem. És akkor előttünk a KAPU (az a bizonyos Kapu), tárva nyitva!

Rohank a kúthoz. Megállok, megdermedek. Teljesen száraz a vájú. Víz nem folyik. Beára nézek, Bea megszólal: "Meg fogunk halni". Közelebb megyek a kúthoz, ez nem lehet, megnézzük. Meg kell nyomni a "gombot" és már jön is a hűs víz!! Éljen Éljen Éljen!! Megiszunk fél-fél liter vizet azonnal, megesszük a csokinkat, közben még fél liter víz elfogy. Az idő mintha lehűlne, felhők jönnek, szemerkél az eső. Nem bánjuk, ha el is ázunk már csak 45 percre van St. Christophe, ott majd megszáradunk. De a szemerkélés abba marad, a Nap újra előbújik. Mi is indulunk tovább. Kb negyed óra múlva már előttünk St. Christophe. Még telefonon felveszünk két foglalást a szállodába (a munka megtalált minket). Aztán megyünk tovább. Most már az út nagy része erdőben megy, ahol igen hűs a levegő, nagyon élvezzük. És a mindig csodás megérkezés (7 óra gyaloglás után) a faluba :)

Délután 16 óra fele érkeztünk meg. Bementünk az első kocsmába. Illetve végigmentünk a 100m hosszú falun és bementünk az első kocsma/étterem/vegyesbolt/könyvesbolt/régiségbolt-ba. Egy néni szolgálta ki az összes vendéget, így mire megkaptuk a kólánkat, már meg is volt a fuvarunk kocsival vissza a Vénosci felvonóhoz, egy nyugdíjas Grenoble, egykor olajfúrással világot látott (Fekete-Afrika, Ázsia, Norvég tenger) kedves francia bácsi személyében. Mikor a néni megtudta, hogy gyalog jöttünk L2A-ról, viccesen megjegyzete, miért nem szóltunk hamarabb, akkor elsőként minket szolgál ki, hisz biztosan nagyon szomjasak voltunk. Na majd legközelebb szólunk neki. Mielőtt hazaindultunk a bácsi elkísért minket a temetőbe, mert mondtuk neki, hogy állítólag egy (világ) híres magyar, bizonyos Zsigmondy Emil orvos-hegymászó van náluk eltemetve, mert itt vesztette életét hegymászás közben. Előbb nem találtuk, majd kiderült nem a helyi lakosok közt kell keressüsk, hanem a templomhoz közelebb van neki külön állítva egy sírhely. Magyar zászló, és Les2Alpes-en élő néhány magyar által 2011-ben készíttetett emléktábla, általuk rendben tartott sír fogadott minket. Jó tudni, hogy ilyen messze (térben és időben) is van aki gondol rá.

A vénosci felvonó alsó állmásához gyorsan visszajutottunk a bácsival. Mielőtt hazamentünk volna, még felsétáltunk Vénoscba, hogy ott is igyunk egy hűsítő iltat, mert annyira ki voltunk száradva. Ismét nagyon meleg lett, és nagyon fáradtak voltunk már, így itt viszont tényleg a falu első étterméig jutottunk, nem mentünk feljebb, bementünk és a hűvösbe elfogyasztottuk jól megérdemelt jeges kávénkat és limonádénkat. Ezután már csak egy pihentető felvonózás volt hátra és délután 18 óra fele vissza is értünk Les2Alpes-re. Bár megfogadtuk nem megyünk be a szállodába ma, de mivel nagyon éhesek voltunk és tudtuk hogy ma nagyon finom hagymaleves a vacsora a hátsó ajtón belopóztunk a konyhába. Leves után viszont rögtön indultunk tovább a városba egy  hamburgerre. Azután jóleső fáradtsággal, büszkeséggel és jóllakva mindketten hazatértünk pihenni.

2015,07,03